Bogád

Itt voltunk ma kistérségi versenyen a gyerekekkel. Tûrhetõen szerepeltek. Lett két bronzunk. Egy csapat és egy K-nak. Én elégedett vagyok. Soha nem csinálok kérdést a versenybõl. Igazából utálom a versenyt. Mert minden gyerek egyedi, és csak önmagához mérhetõ. Azért néha mégis elmegyünk, csak hogy kimozduljunk, hogy lássanak mást is. Játéknak tekintem kizárólag. Nyilván vannak sokan, akiket doppingol egy-egy versenyhelyzet. Hát engem nem. Hogyan lehetne már a puzzle egyik darabja többet érõ, mint a másik. Vagy az egyik pixel a képernyõn, mint a másik. A kérdés csupán az, hogy az a kis mozaikkocka olyan-e éppen, hogy ahhoz járuljon hozzá, hogy az a kép, melynek a õ része, a lehetõ legszebb legyen. Csak ilyen messzemenõ következtetéseket tudok levonni mostanában mindenbõl. Meghalt L. Isten nyugosztalja!. Abbahagytam az EK-t. Hát, reggel ez még eszembe sem jutott volna. Mostanában sok olyan történik, ami álmomban sem jutott volna eszembe. Holnap jön R. És ma reggel észrevettem, hogy hajt a nyírfa. Még eddig soha nem érzékeltem ilyen rövidnek a telet. Hiszen most voltak azok a reggelek, amikor fényképeztem a fát, ahogy lehullnak a levelei. J. azt mondta, hogy most felszabadul egy csomó idõm. Igen, ez így van. Szeretném ezt megélni! Semmi sem véletlen. A-nak azt mondtam, hogy akkor foglalkozom vele, ha leadtam az EK-s munkámat. Igaz, én csak az aktuális anyagra gondoltam, de így lett. Nyilván így kellett lennie. Szeretném megtalálni az utat. Kitalálni nem lehet.