Kacsakonfit, polenta és grissini
Azt hiszem, ezt a mai napot eddig veszem. Ronda idõ van, nem is csináltam ma kint képet. Reggel voltunk PF-nél Kertvárosban. Aztán fõztem mindenfélét. Pl. sütöttem kacsacombot, melynek kapcsán járattam az eszemet egy kicsit azon, hogy egyre több olyan szót használunk a fõzés kapcsán, aminek csak a hangalakja új, a jelentése – egy másik hangalakkal – eddig is létezett. Ha így sütöttük a húst, azt mondtuk, pecsenyét sütünk. A Mama is így mondta. Aztán most inkább konfitál a háziasszony, meg fõleg az éttermi szakács. (Már, aki tud pecsenyét sütni.) Számomra a girssini sem tûnik új találmánynak, csak eddig póriasan stanglinak ismertem. Bár a medvecukor óta azét óvatosan kell bánnom az emlékeimmel, mert van, ha a wikipédia is másként emlékszik. Polenta is volt eddig is emberemlékezet óta, csak puliszkának hívták, s ezen a búzatermõ vidéken – Isten bocsássa meg – leginkább a disznókkal etették híg formában, amit eléggé el nem ítélhetõ módon mosléknak neveztek. De ez semmit nem von le az értékébõl, mert szép tiszta dolog volt ez, finom kukoricadara, amit esténként a papa leforrázott és nagyon finom illata volt. De mi már csak kolbász formájában (a disznó közvetítésével) jutottunk hozzá, ami szintén nem volt ellenemre. Most meg mindenféle drága helyeket szerepel az étlapon – olasz néven – sokért. De hát nem hõbörgök én ezen. Mindenki abból gyûjt magának önbecsülést, amibõl tud. Ha a meleg víz feltalálásból, hát abból. Mindezzel együtt, a pecsenyét, a puliszkát és a stanglit is szeretem. Úgy egyébként meg az jutott eszembe, hogy nagyon érdemes lenne tudatosan feltérképezni, hogy mit is tudott a magyar konyha a rántott hús – sült krumpli korszak elõtt. Az a halvány sejtésem, hogy igen gazdag dolgokra bukkannánk. Nyilván megették az ehetõ dolgokat, nem csak azért, mert nem volt más, hanem, mert az is volt. Halat, vadat, mi jó falat… és mindenféle jó füvekkel… No, ezt szeretném tudni. Ezt a tudást összegyûjteni és átadni. Úgy átadni, hogy ne a könnyes-bús nosztalgia jöjjön ki belõle, hanem valami jó a mának. Nem csak mert hagyomány, hanem, mert jó. Nem feltétlen azért, mert régen hasznos volt, hanem azért, mert most hasznos lenne. Már több mint húsz éve vannak ilyen álmaim. Úgy egyébként a képen kofitált kacsacomb akarom mondani kacsapecsenye látható sajtos spárgamártással és kapros karalábémártással. Jó volt! Majd a mártásokat beleteszem a fõzõs blogba is húsnaphoz. Kacsacomb már volt télen is.
