Kicsöngettek

Hosszú nap volt ez a mai. Hétre lementem az iskolába, mert megígértem, hogy segítek a ballagás elõkészítésben. Aztán megtörtént a ballagás, a tanévzáró, a bizonyítványosztás. Kicsit rosszabbul teljesítették az ötödik osztályt az én kis tündérkéim, mint azt én szerettem volna. Nem is vittem túlzásba a dicséreteket. Könnyecskék is folydogáltak. De majd megtanulják, hogy a dicséret nem alanyi jogon jár, éppen úgy, mint felnõtt korban az étel és a többi hasonló. Aztán volt kis ünneplés a tanáriban (vannak, akiknek ez éppen a 25. tanévzárójuk volt ma ebben az iskolában. Nekem „csak” a tizenkilencedik (itt, ebben az iskolában). Majd volt elköszönés egyes távozó kollégáktól, meg értekezlet is. Szép virágokat kaptam meg szép szavakat is a gyerekektõl, és itt a szünet is, de valahogy mégsem voltam vidám. Valami hiányzik. Talán az, hogy beszéltünk volna arról, hogy hogyan lehetne jobban csinálni a közös dolgainkat. De ha nem, hát nem. A másik attrakciója a napnak a meggyezés. Kipróbálom, hogy tudok-e aszalni gép nélkül. Majd kiderül. Nagy reményeket fûzök a dologhoz, hiszen az õsember is tudott aszalni. Tehát, lehetséges ez áram nélkül is.