Lakótelepi vasárnap reggel július utolsó napján

Tegnap elmaradt a bejegyzés, mert erõt kellett volna vennem magomon, hogy megcsináljam, de nem akartam erõt venni… Reggel bementünk PF-hez, aztán fõztem, és utána az égvilágon semmit nem csináltam. Aludtam, feküdtem, olvastam, tévét néztem. Este 11 körül ültem ide, hogy elzárjam a gépet, akkor beszéltem kicsit Ferencékkel. Megvan az idõpont. :) Ahogy átmentünk kertvároson, eltöprengtem kicsit a lakótelepi léten. A nyolcvanas évek legelején laktam elõször panelban. Egészen addig kertes házban éltem. Akkor szegedi diákként ideális lakhely volt. Nem kellett a fûtéssel, hólapátolással, fûnyírással, gazolással, eltömõdött ereszcsatornával és ilyesmivel foglalkozni. Még a konyha és a spájz mérte, a szomszédból átszûrõdõ hangok sem zavartak. Nem is értettem, mi baja az embereknek a panellal. Aztán panel lett az elsõ lakásunk is. Egészen addig örültem nagyon annak is, amíg nem szembesültem azzal a kérdéssel, hogy a kisgyereket a csomagokkal még az elsõre sem akkora öröm felcipelni. De a legnehezebben a játszótéri létet viseltem. Egyszerûen nem az én világom, hogy kibeszéljük a házasságunkat, a háztartásunkat és a gyerek emésztését a homokozó szélén unatkozó anyatársakkal. Lehet, hogy aszociális vagyok. Volt akkoriban egy piros kis táskaírógépem. Volt, hogy azt levittem, és írtam, így is volt akkor figyelmem a gyereken, mintha a fenti épületes témákban vettem volna részt. Gyereklegeltetésnek hívtam ezt, és sikítófrárszközeli állapotba tudtam kerülni tõle. De így legalább megvettük az ófalui házat, hogy egy percnél többet ne kelljen a játszótéri homokozóban tölteni a gyerekekkel. És mihelyt volt annyi idõ, hogy érdemes volt megtenni a negyven kilométert már mentünk is Ófaluba. Persze, amikor Egerágra költöztünk, már nem volt értelme egy másik falusi háznak, akármilyen gyönyörû helyen is van. Így az ottani ház ára beépült ebbe. Ez a világ rendje. És itt még ennyi év után is sokszor van az az érzésem, amikor kinézek az ablakon, kimegyek a kertbe, hogy most nyaralunk.