Fügerepeta

Az idén már másodszor érik a kis fügebokor. És egyre jobb gyümölcsöket terem. Eddig úgy voltam vele, hogy én igazán csak az aszalt fügét szeretem. De tegnap találtam egy olyan, de olyan finom példányt, hogy csak, na. Vettem ma egy új billentyûzetet. Még egy kicsit szokatlan. No, és voltunk a piacon. Vettem egy csomó paprikát a paradicsomhoz. R-ék is hoztak délután egy vödörrel, és elmesélték A nagy kalandját. GyA is itt volt. De ezt megelõzõen még reggel nagyon sokat töprengtem az élet nagy kérdésein. Pl. a parázáson, meg annak értelmén. No, jó, miért is lenne értelme a parázásnak, meg most lehetne azt mondani, hogy talán azért parázunk, mert értelme van? Nem azért talán, mert olyanok a körülmények? Igen, a para ránk tör lépten, nyomon. De azért van az embernek józan esze, hogy kijöjjön belõle. Amíg parázunk, addig csak arra megy az idõ. Persze, ha van értelme, akkor megértem (mármint, ha attól jobb lesz bármi is). De ha nincs – de ha nem? Most mondok valami nagy találmányt: az emberi kapcsolatokon múlik minden a hétköznapjainkban. Azok minõsége meg nagyon múlik rajtunk. Mert ezen kívül mi számít még? Persze az, hogy biztosítottak-e a létfeltételeink. No, itt azért gubanc lehet. Mondtam is, hogy az van ezzel, hogy nem szoktuk meghatározni, hogy mit is tartunk létfeltételnek. Csak úgy van bennünk valami színes ködfal, hogy azok a létfeltételink. De mivel semmi konkrét, vagy teljesen ködös konkrétumok vannak csak, akkor nem tudjuk azt mondani, hogy no, ez most megvan, vagy nincs. Most nyugodt lehetek ebben a pillanatban, vagy törnöm kell a fejem, hogy hogyan is hozzam össze mindazt, amit létfeltételnek gondolok. És amit annak gondolok, az valóban az? Amíg csak színes gomolygó köd, amit létfeltételnek gondolunk, annak nem lehet nekitámaszkodni. Hogy is lehetne egy ködfalnak támaszkodni? Az a kérdés, hogy most mi a helyzet? Hogy holnap mi lesz, azt nem tudhatom. Azt nem tudhatjuk. Mert lehetek milliárdos szerencse fia, egy érvényes jeggyel a Titanicra a zsebemben. És lehetek ágrólszakadt nyomoronc egy olyan út elõtt, ami Meseországba visz. De hiába visz oda az út, ha nem megyek rajta, csak fekszem a sárban, mondván, nekem már úgyis mindegy. Hogy mi lesz holnap, azt senki sem tudhatja. Bármi lehet. Hogy azért nagyrészt ki lehet ezt elõre számítani. Igen, nagyrészt. De! Felételezhetünk jót és rosszat egyaránt. Mit nyerünk azzal, ha a rosszat feltétezzük? Erre nem tudom a választ. Azt viszont tudom, ha ma a holnaptól rettegek, akkor már a mai napom is rossz lesz. De ha ma megengedem magamnak, hogy annak örüljek, amim van, a mai napom már biztosan jó. Akármilyen nehéz helyzetben vagyunk is, sokan téren csúszva mennének tíz kört naponta, hogy ilyen életük legyen. Mármint anyagilag. De nem ez a titok nyitja – szerintem. Hanem a világszemlélet és az emberi kapcsolatok. Azt meg nem árulják pénzért, viszont rajtunk múlik. És ez jó hír.