Hétfõ

Iskola után beültünk az autóba, és elmentünk Ópusztaszerre Ferenchez. Nagyon jól mutatott Kadin hátán. :) Voltam már itt, de most is nagyon élveztem. Túl a lovasbemutatón is. Mezítláb sétáltam . A talpamban érzetem a gyerekkoromat. A puha füvet, a homokot, még a tyuxar (amibe azért sikerült belelépnem) is a régi emlékeket idézte. Etettem a mangalicákat makkal, mint a gyerekek az állatkertben. Aztán a skanzen házai is mind a majd ötven évvel ezelõtti világot idézték, pedig azok inkább száz-százötven évesek. Ismerõsben lenni, otthon lenni, tartozni valahova… A szárkúp, a kacsaúsztató, a morzsoló meg az ágytakaró… az apai nagyszüleim világa. Aztán ettünk a Szeri Csárdában. Elég jó volt. Már csak egy kicsivel több fantázia és merészség kéne. Bár én nem értek a vendéglátáshoz. Nyilván nem nagyon lehet elszakadni a sültkrumpli-rizsköret világától. De azért talán mégis… Nagyon fárasztó volt az út hazafelé. Sötét volt, egy idõ után esett az esõ, majd szakadt, és a kitáblázás valami katasztrofális. Bács-Kiskun az én „szülõmegyém”, ezért ebbõl a nézõpontból gondoltam róla minden csúnyát. Persze, lehet azt mondani, hogy miért nem ruháztunk már be egy megfelelõen korszerû technikai eszközre. Ez ugyanaz a szindróma, amiért viszonylag késõn vettem mobiltelefont, mondván eddig is elvoltam nélküle. De lehet, hogy vannak, dolgok, melyek egy idõ után kötelezõvé válnak.