Októberi nyár szombaton

Gyönyörû idõ volt. Akár augusztusnak is elment volna. De nagyon hosszú volt ez a mai nap. Délelõtt a szokásos piac, majd ebéd. Aztán Baja. E., a ház, és a temetés, majd megint a ház, és E. Az autópályánk kaptunk egy ajándék kávét a benzinkútnál a kávé világnapja alkalmából. (És eldöntöttem, hogy hétfõn megvesszük a szükséges dolgokat.) Társadalmi temetés volt. Nagyon szépen beszélt a szónok. Tényleg, nem tudtam volna szebbet, ha hónapokig gondolkozom, akkor sem. Mégis annyira… annyira… nem is találom a szót, hogy milyen volt. A legyek ura jutott eszembe, bár nagyon régen olvastam, és lehet, hogy nem is ez van benne, csak én emlékszem így. Egy csapat elárvult, úttalan gyerek, akinek azért a lelkében ott van, hogy létezik egy magasabb szint, de mégsem tudja, merre is induljon. Nagyon sokkal könnyebb úgy élni, halni, hogyha lehet más szempontunk. Túl fáradt vagyok (vagy túl gyáva? vagy túl tehetségtelen fogalmazó?), hogy olyanokat mondjak,aminek értelme is van. Pedig ott állva a szertartáson elhatároztam, hogy mi mindent leírok errõl. :És mégsem megy most… közhelyek jönnek, meg olyan szavak, melyek nyomán volt már, hogy az a vád ért, hogy én talán különbnek képzelem magam másoknál. Ez azonban végképp nincs. Inkább csak szerencsésebb vagyok? Nem tudom, hogy milyen szó lenne jó ide. Nagyon örülök, hogy kereszténynek neveltek, és hogy megmaradtam az õseim hitében, mert nagyon sokkal könnyebb így élni, halni. Másként látom a halál és élet dolgát. Nagyon szeretem az életet, de nem félek a haláltól. Nem azért, mert nem gondolnám, hogy eljön egyszer, hanem azért, mert természetesnek gondolom, hogy eljön.