Szombat

Ma a pécsi temetõt jártuk körbe. Gyönyörû idõ volt. Sokat töprengtem rajta, hogy mitõl van jó illetve rossz kedve az embernek, sõt konkrétan nekem. A hétköznapok szintjén mindig találunk aggódni valót. De ha sikerül az örökkévalóság távlatából, a „szentek közössége” szintjérõl nézni, akkor az aggodalmak értelmüket vesztik. Ma a Hoxán E. írt, hogy mi bajom van. Már a múltkor is írt valaki. Tényleg lenne valami bajom? Az igaz, hogy az elmúlt hónapban szinte egyáltalán nem foglalkoztam magammal. Munka után csináltam a népszámlálást és ez töltötte ki a teljes idõmet. Nagyon érdekes munka volt ez a népszámlálás. Olyan nekem való, csak egy kicsit sok. Azt szerettem benne, hogy láttam az embereket oldódni a beszélgetés során, azt, hogy sokkal jobb kedvük lett a beszélgetés során. Talán furcsán hangzik, de úgy érzem, sok helyen sikerült adnom valamit azzal a pár perccel, amíg az adott emberrel beszéltem. Ezt az is igazolja, hogy milyen kedvesen köszönnek többen is azóta, hogy ott jártam náluk. Igazán kellemetlen élményem nem is volt. De mindig nagyon elfáradtam. Igyekeztem figyelni az emberekre, és adni neki, azon a szinten, amit a helyzet megengedett. Én ezt szeretem csinálni. Látom, hogy néha nagyon kevés kellene ahhoz, hogy egy-egy ember összeszedje magát, magára találjon, talpra álljon. És az egyes emberek közérzete adja ki egy-egy közösség (legyen az család, település, nemzet… ) közérzetét. Ezért nem értem, hogy miért gondolják néha egyesek, hogy a másiktól lehet elvenni a jókedvet vagy bármit ahhoz, hogy neki legyen. De ez megint egy más téma. Most hamarosan megyünk Misi elé a vonathoz, és ez nagyon jó.