Épp csak dél múlt, de máris este van

Szeretek itt lenni a gép elõtt ilyen idõben. Kényelmes a szék, melegíti a lában a kis hõsugárzóm, mert még a kazán nem fûtött fel eléggé… jut eszembe, megyek, teszek is a tûzre. No, elmúlt már egy kis idõ az elõbbi …-óta. Be is sötétedett már, és a szoba is bemelegedett. Fõztem teát, és folytatom az írogatást, és a nézelõdést itt. Nagyon rövidek ezek a napok, és olyan, mintha a sötét nappalok gyorsabban múlnának. Közben lecseréltem a fõzõs blogom bemutatkozó szövegét, bankoltam, írtam, olvastam ezt-azt. És mindeközben az örömre való képességen gondolkodtam. Az örömre való képesség olyan, mint valami érzékszerv. Van, akinél fejlettebb, van, akinél egészen csökevényes. Ez utóbbit joggal lehetne fogyatékosságnak nevezni. De hála Istennek olyan fogyatékosság, mely nem veleszületett, és gyógyítható is. Legalább is ezt szeretném hinni. Mert az átélt örömök mennyisége – meg vagyok róla gyõzõdve – nem az életkörülményeink, hanem az örömre való képességünk fokának függvénye. Ha bárki azt hinné, hogy feltettem a rózsaszín szemüveget, és ráadásul a fejem is homokba dugtam, nagyon téved. Nem arról van szó, hogy nem vagyok képes észlelni a gondokat és a problémákat, hogy vakká vagy érzéketlenné váltam. Szó sincs róla. De meg akarok tanulni minél többet, minél jobban örülni, mindennek, aminek csak lehet, mert az örömben kerozin van. Olyan hajtóanyag, mely a legnehezebb terhet is felemeli.