Vegyes halmazállapotú csapadék

A hátam mögött mondta éppen a tévében a meteorológus ezt a szót. Úgy gondoltam, gyorsan meg is örökítem, bár nem sok köze van a mai napomhoz. Bár annyira szürke volt ez a nap, hogy még egy ilyen kifejezés is megszínesíti. Kora délután egy falubeli néni temetésén voltunk. Annyira borult volt az idõ, hogy estének érzékeltem. Életének 84. házasságának 60. évében halt meg a néni. Gyorsan ki is számoltam, hogy én 86 éves leszek a 60. házassági évfordulónkon. Hát ennél hosszabb életet terveztem, úgyhogy ez nem olyan elképzelhetetlen szám. Érdekes, ahogy a kor érzékeljük. Arra emlékszem, hogy 24 éves koromban borzasztó öregnek láttam a 30 éves kollégát, és igen furcsálltam, hogy nagy szülinapi bulit rendezett „ilyen öregen.” Ezen kívül olvastam a karácsonyra kapottakat, meg egy kicsit gondolkoztam a saját hogyan továbbomon. Az az elvem, hogy igyekszem haladni az áramlattal, de ez nem jelent passzivitást, inkább csak valami olyan érzékenységet, mint amikor tánc közben engedem magam vezetni. Mert jó esetben ugye nem a partner, hanem a zene vezet. És az jó, ha a zene vezet, mert mellélépkedni nem akkora élvezet. Nos, így van ez az áramlattal is, mert az áramlat zene. Talán nem illenek ezek a fenti gondolatok a temetéshez. Igen, a temetés szomorú dolog, de az élet természetes része. És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire hálás vagyok a Mamának, hogy gyerekkoromban elvitt a falubeliek temetésére, mert így tudtam megtanulni ezt a hozzáállást. Elmegy egy ember a közösségbõl, ünnepélyesen elbúcsúztatjuk, és az élet megy tovább. Ma azért ez az érzés egy kicsit csorbult, mert azt érzetem, hogy egyre kevesebben mondják a közös imákat és éneklik a közös énekeket. Így egyre inkább olyan hangulat alakul ki, mintha valami mûsor lenne a pap és a kántor „produkciója”. Pedig ez koránt sem mûsor. Ennek egy közösségi ünnepnek kéne maradni.