Adrenalin

Ma volt az elsõ nap a szünet után az iskolában. Délelõtt még borongós idõ volt, de délben kisütött a nap, aztán olyan ragyogás jött, mintha tavasz lenne. Kint voltam a kertben egy kicsit. Kaptam a múltkor sarjadékhagyma és spenótmagot. Most egy kicsit elszórtam belõle a nagyobb dombágyás délnyugati csücskébe. Közben fényképezgettem, a madarak meg jöttek-mentek, s az egyik elült egy faágra a szomszédban. Valami vércsefélének nézem. Persze, nem látszik jól, de mégis annyira örülök, hogy sikerült megörökítenem legalább ennyire. Annak is örültem, hogy a birsalmasajt utolsó darabjait ügyesen becsokiztam. Már elég jó megy ez a mûvelet. Jövõre sem hagyom ki. Talán ma a fõzõsbe is betehetném. Sokat filozofálgatok magamban, elemzem, értékelem a zajló eseményeket. Gondoltam is rá, hogy írnék ide errõl, aztán meggondoltam magam. Minek? Mindenki annyira meg van gyõzõdve a maga igazáról, ráadásul olyan mintha akkor találnák a helyüket az emberek, ha van mitõl rettegni. A remény keveseket érdekel. De ebbõl csak az következik, hogy a siránkozók nincsenek is igazán rosszul. Sõt, inkább azt látom, hogy sokak akkor vannak elemükben, ha találnak valami jó kis negatívkodni valót, hiszen, akkor a saját elcseszett dolgaikra van magyarázat. Vagy legalább akkor valami külsõ negatívum, még ha jórészt konstruált is, eltereli a figyelmet a belsõ zavarról. Ebbõl persze nem az következik, hogy én sokkal faszább vagyok, hanem sokkal inkább az, hogy sokkal távolabb áll tõlem az önsanyargató hajlam, mint jó néhány embertársamtól. Én egyszerûen jól akarok lenni. És hiszem, hogy erre van is lehetõségem éppen ebben a világban is, ahol élek. Több okból is. Elõször is, mert a jóllétünk nagyon kicsi részben függ a körülményeinktõl, sokkal inkább a gondolkodásunk függvénye (lásd: pszichowellness). Persze ennek az is része, hogy én nagyon erõsen hiszek a jó gyõzelmében, abban, hogy a harmónia helyreáll. Abban, hogy egyre többen ismerik fel, hogy az értelmetlen versengés helyett az visz elõre, ha mindenki mer az lenni, aki õ valójában, és ez nem ad rangsort az emberek között, mert mindenkinek egyedi és felcserélhetetlen helye van ebben a világban. És mindenkinek van helye. Meg hogy, annál világosabb van, minél fényesebben ragyognak az egyes személyek saját mécsesei. És attól nem lesz világosabb, hogy az enyémnél fényesebb mécsekre sarat dobok. Nem az a kérdés, hogy kié a fényesebb mécses, hanem, hogy mennyire van világos…