Szerda

Nagyon jó volt, az, ahogy reggel négyen együtt mentünk be. Felidézõdött bennem, hogy milyen sokáig kirándulásként éltem meg, hogy így láttam a hegyet reggelenként. Szóval ez jó volt a napban. De a dokira nagyon sokat kellett várni. Már annyira fájt az az ideg, hogy egy kicsit sírtam is. Tudok én tûrni. De eszembe jutott, hogy az a nagy tûrés majdnem az életembe került öt éve. Azt hiszem, túl sok olyan ember van, aki kevésbé tûr, és már nagyon magasra tette az ingerküszöbét sok beteggel fogalkozó. Ezért ha csak tûrök, nem lépem át ezt az ingerküszöböt, aztán ki tudja, megint milyen helyyzetbe kerülök. Túl vagány voltam az elsõ napokban is itthon. De már kár bárkit hibáztatni. A lényeg, hogy megtehetem, hogy fekszem. Ez nagy ajándék. Szerdán egyébkén az este volt mozgalmas. Elõször Á hívott, hogy felajánja az autót. Ezt nyugodtan felfogatom a Godviselés közvetlen beavatkozásának az életünkbe. Nem volt egyszerû ezzel az egy autóval egyeztetni a dolgokat. Persze, tudom, nem az ilyesmi az igazi probléma. Mert engem sem kergettek gyerekkoromban az asztal körül, hogy fel ne szállják a tömegközlekedési eszközökre. Csak a mostani életritmusunk már az autóhoz van szabava. Nagyon, nagyon jó falun lakni, de a megfelelõ ritmusú közlekedés autót kíván. Mert egy-egy kisnyárádi, bogádi út hosszú órákig tart tömegközlekedéssel. A másik jelentõs hír meg az volt, hogy Misi hívott, hogy jönnek haza hétvégére A-lel.