Vasárnap

Délelõtt egy kicsit olvasgattam a réig bejegyzéseimet ezen a blogon. Sok minden feledésbe merül, amit egykor fontosnak gondlotunk. A diszkréció okán sokszor csak mongramokat írok, aztán egy idõ után magamnak sincs fogalmam, hogy kirõl is van szó. Lehet, hogy nem is fontos. Aztán meg megint hallgattam Csaba testvért. Döbbenten tapasztalom néha, hogy olyan mondatokat mond, amilyeneket én is szoktam. Az persze lehet, hogy hallottam már régebben is, aztán teljesen magamévá tettem a gondolatait, és már számomra olyanok, mintha az enyémek lennének. mert az enyémek is. Nem hiszem, hogy Csaba testvér valaha is nekem ugrana, ha meghallaná, hogy olyanokat mondok, amilyeneket õ is szokott. Nyilván mosolygna, hogy én is teszem, amikor észreveszem, hogy a környezetem mondja a tõlem hallottakat, mint sajátját. Hiszen azért mondom, hogy hasson. Ezért nem jutott eszembe annak idején azt a szerncsétlen Lizát megvádolni azzal, hogy felhasználja a dolgaimat. Persze, õ nem igy gondolkozik. De itt is Csaba testvért gondolatai a fontosabbak. Nem szabad arra fordítani idõt, energiát, ami nem visz élõre. ÉpÍgtés és az örömhír hirdetése az utunk. A dicsõség meg egyedül Istené. A kép meg magáért beszél.