Hétfõ – emlékek

Ma három hete volt a mûtét. A tegnapi nap akármennyire jó volt, mégis egy kicsit túllõttem a célon. Úgy döntöttem, hogy legalább három napot rendesen feküdnöm kell, hogy megint helyreálljon a rend. (Most is fekve írok, és ez meg is látszik.) Felkeltem ugyan ötkor, mert a gyerekek csomagoltak és mentek a lovas táborba. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ízlett-e az ebéd a táborlakóknak. Én este ettem egy kis kolbászt. Pénteken vettük egy volt tanítványomtól. Nem volt különösebben mutatós, de ahogy megkóstoltam, a gyerekkoromat idézte. Konkrét képeket, a Mama kamráját nyáron, amikor már kevés volt a télen készített kolbászból és a Mama mondta is, hogy „több nap, mint kolbász”, de azért vágott egy darabot, puha kenyeret, paradicsomot, paprikát és hûvös, márványos aludttejet ettünk hozzá. Ez a kolbász meghódított. Egy nagyon brutális emlékem is a felszínre került a napokban többször is, most is. Mert ahogy ezt írom, közben hallom a Híradót. A vezetõ hír most is Bándy Kata. Azt mondja a szakértõ, hogy ez az ügy valamilyen áttéttel nagyon sokakat személyesen is megérint. Ez lehet, mert én beletartozom ezekbe a sokakba. Felidézi bennem az a dermesztõ sokkot, amikor egy rohadék halálra rémített 1979. márciusában Szegeden, amikor éjjel mentem haza a Szeged étterembõl. Igaz, én nem ünnepelni, hanem mosogatni voltam. Aztán évekig nem voltam képes sötét utcán egyedül menni. Ez mostanra sem múlt el teljesen, de azért már attól nem kapok sokkot, ha egy téli délután egyedül kell hazajönnöm a faluban az iskolából. Aztán hallom, hogy egy másik gyilkosság is történt, és ott is pécsi a gyanúsított. De inkább a kolbász felhozta emlékeimet szeretném megõrizni a mai nap élményei között.