Kedd

Ma hajnalban meghalt L. Isten nyugosztalja. Éppen tegnap néztem Polcz Alanine videókat, melyek a halálról, a meghalásról szóltak. Ma megint felemlegettem Anyának, hogy én nagyon hálás vagyok a Mamának, hogy gyerekkoromba mindig elvitt a falubeliek temetésére. Talán ez is hozzájárult, hogy az élet természetes részének gondolom a halát. Persze, ez így sem könnyû, ahogy az sem könnyû, ha valaki, akit szeretünk hosszú idõre, messzire elutazik. Nehéz a változás. Veszteség ér. És nincsenek meg a veszteség elviselését könnyítõ rítusaink, a közösség, ami körülvesz a nehéz pillanatokban. Talán az a legnehezebb, hogy nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Az ember a saját határait a világ határainak érzékeli. A saját határaink véget érnek az élet szélén, nincs képünk a többirõl, ezért félelmetes. Azért akinek van hite, vallása, mégis sokkal könnyebb. A halál nem az élet vége, csak valami nagy-nagy változás. Valami másként van, amit nem tudunk az érzékszerveinkkel felfogni. Szakadékok és szakadások vannak. A szavak elvesztették hitelüket. De mindig új élet lesz e vérbõl – mondd el neki mennybõl az angyal! Magáról a napról mit is mondhatnék. Reggel a gyerekek elmentek Pestre. Éppen elkezdõdött a hátköznapok megszokott rendje, amikor Ági telefonált. Aztán Anyával beszélgettem sokáig. „Pálferit” hallgattam, próbáltam aludni. Megint kicsit fájt a fejem. Keresgéltem ezt a növényt, hogy megtudjam a nevét, de még nem találtam. Délelõtt hideg volt, aztán esett az esõ, de estére kisütött a nap és már melegebb is van. Azért még le kell írnom, ami nagyon komolyan foglakoztat. Amit Schumann mondott Európáról, az mindannyiunkra igaz, vagy keresztények leszünk vagy nem leszünk.