Láthatatlan mozgatóink

Ma a kenyérszaporításról szóló részt hallhattuk a misén. Nagyon szeretem ezt az evangéliumi részt. A fiúnak, akinek van hala és kenyere, odaadja, hogy az áldás után jóllakhasson belõle a tömeg. Kell ahhoz, ami már van, hogy megszaporodhasson. Ezt toldotta meg az atya azzal a képpel, amit a Jordánról mondott. A Jordán átfolyik a Tibériás taván, Ez a tó tele van élettel. Aztán belefolyik a Holt-tengerbe. Ez a tenger csak befogadja a vizet, de nem adja tovább. Érdekes és a szívembe találó metafora ez. A tó, amin átfolyik a víz, ami benne van az áramlásban, az gazdag, bõvelkedik. A másik sokkal nagyobb tó „tenger” csak befogadja az áramló vizet, de nem ad belõle tovább. Nincs benne élet, Holt-tenger. Az önzés példázata ez. Ha tovább adom, amim van, jön a következõ, átfolyik rajtam, élet van bennem. Az önzés természete, hogy csak befogadni akar, adni nem. Amikor csak befogad, de nem ad, ott nem áramlik az élte, ott a halál. Holt-tenger.

Délelõtt fõztem. A gyerekek hazaértek ebédre. Délután megint Pál Ferit hallgattam. Meg egy kicsit olvasgattam is róla. Természetesen õ sem ússza meg kritikusok nélkül. De nem baj ez, vagyis nem ez a baj. Hanem inkább az, hogy mennyi mindent nem veszünk figyelembe, ami ahhoz kellene, hogy jobb legyen az életminõségünk. Azt gondolom, hogy azért áttörés elõtt állunk,vagyis remélem, hogy egyre többen tudomást szereznek azokról a dolgokról, melyekrõl pl. õ beszél.