Mohács

Reggel már nyolcra odamentünk a földhivatalba. Elkészültünk minden rosszra ezzel kapcsolatban, a hosszú sorbanállásra, a lassú, nehézkes ügyintézésre, hogy esetleg még egyszer vissza kell menni,mert azt mondták, hogy úgy van ez, hogy egyik nap beveszik az iratokat, a másik nap adják csak ki. Szóval ilyesmi. Nos, ehhez képest negyed kilenckor már végeztünk. Minden megvolt. Minden, amit abban a hivatalban kellett elintéznünk. Nem hiszem, hogy vannak olvasóim a mohácsi földhivatalból, de azért elmondom itt, hogy köszönöm, hogy így álltak hozzá. Ha minden ügyintézés így menne, nagyon sokkal jobban lennénk ebben a hazában. Még egyszer köszönöm mohácsi födhivatali asszonyok. Közben meg Editke is hívott, hogy a gyerek látogatásáról beszámoljon. Ittunk egy kávét, és lementünk a Dunához. Mert milyen lett volna már, hogy ott vagyok pár méterre és nem is megyek le a vízhez. Aztán elmentünk Ferenc keresetiéért, majd az egyetemre. Szokás szerint elfáradtam. Aludtam. Aztán folytattam a pakolást. Most a régi vasalót, az elõteret pakoltam. Misi szobájában is letörölgettem a port. Bevittem hozzá a könyvek közül az övéit, mert nála a polcon még volt egy kis hely. Közben persze hallgattam Pálferit. Harmadik évad október. Itt tartok. Ennek nyomán hoztam nehéz döntéseket a viselkedésemmel kapcsolatban. Arról, hogy megengedem magamnak, hogy elengedjem, amin nem tudok változtatni. Ez fontos, mert különben rengeteg erõm megy el a hasztalan változtatási kísérletekre meg a nemszeretem dolgok elfedésére. A nehézségeket halálfélelemként éljük meg. És így átjárja az életünket a rettegés. A félelemtõl félünk. Pedig egyetlen biztos van az életben, az, hogy vége lesz. Hogy át kell mennünk a végén azon a nagy kapun. De hogy mikor, az nem a mi dolgunk. Miért akarnánk ezt is meghatározni? Talán a dolgokon való uralkodás olyan fontos nekünk? Talán ez keltené bennünk azt az illúziót,hogy ha így van, akkor talán majd azon a kapun sem kell átmennünk? Pedig bizony azon mindenki átmegy. Nem ez a kérdés, hanem, hogy addig milyen az út. Elfogadni úgy, ahogy van. Ez a kulcsmomentum. Hogy van-e bátorságunk szembenézni, azzal, ami van. A mumusról végül mindig kiderül, hogy nevetséges. Mert az út és végén a kapu ott van. Óriási megkönnyebbülés, ha levethetjük az álarcainkat, és bevallhatjuk magunknak, ami a mélyben velünk van.