Budapest

Misi nagyon nem tûri, hogy fényképezzem. Pedig mi más szerepelhetne a nap örömét idézõ képen, ha találkozunk? Ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor messze van ide Budapest. De valahogy nem szoktam erre gondolni. Számtalanszor elõfordult már, hogy mindössze néhány óra ottlét miatt tettem meg a kétszer kétszáz kilométert. Ez nagyjából kétszer három óra, de ezzel együtt valahogy soha nem jutott eszembe, hogy ez mennyi idõ, mennyi fáradság, mennyi pénz. Ez érdekes. Ha van valami, amit fontosnak gondolok, akkor nem szoktam ezeket mérlegelni. Nem mondom azt, hogy ez így helyes, meg ennek így kell lennie, csak megállapítom, hogy ez így van. BL-val beszélgetve megerõsödött bennem az az érzés, ami már napok óta itt van bennem, hogy az életünknek egy új szakasza kezdõdött el, nem egy csapásra, varázsütésre, hanem egy hosszabb folyamat végeredményeként, de valahogy mostanra: felnõtt emberek szülei vagyunk. Ehhez kapcsolódik az az érzésem, hogy most vagyunk az életünk felénél. Ez persze nem reális így, mert nem gondolnám, hogy százhat évig fogok élni, inkább úgy a fele, hogy a gyerekeinket felneveltük, most már az unokák kora következik.