Szent István napja

Azzal kezdõdött a napom, hogy meghallgattam egy újabb részt a Pál Feri-sorozatból. Nagyon mély benyomást tett rám. Olyan dolgokat fogalmaz meg, melyeket már érzek jó ideje, de még nem váltak bennem szavakká, mondatokká, így igazán megfoghatóvá sem. Él bennem egy erõs érzés, egy kép, melyet hangoztatok évek óta, hogy hullámtörõ gát akarok lenni. Olyan valaki, akin megtörnek a múlt fájdalmas hullámai, hogy ne örökítsük tovább a gyerekinkre a generációk óta halmozódó, és egyre nehezebben viselhetõ sérelmeket. Fõként az elõadás második fele, negyedik negyede fogalmaz meg nagyon fontos gondolatokat. Fontosak ezek azért is, hogy magunkat jobban értsük, de szülõként meg hatványozottan fontos, hogy tudjuk, értsük mindezt. (A http://www.palferi.hu/2003-2004 a 2004. március 9-i szöveg. (És most azon kezdek el gondolkodni, hogy mit tudunk annak érdekben tenni, hogy úgy ne vegyük át a „nekünk szánt” cédulákat, hogy a másiknak se okozzunk újabb fájdalmat. Vagy lehet, hogy az a legjobb, ha mégis átvesszük, s megtanuljuk a lehetõ leggyorsabban úgy kezelni, ahogy azt PF javasolja. Lehet, hogy ha erre rájövök, valami nagyon fontosnak jutok birtokába. )Nos, ezzel a magambanézõs lelkülettel mentem le a községi ünnepségre. Ott meg úgy rám jött a sírás, hogy alig tudtam palástolni. Nem múltak el nyom nélkül bennem azok az évek, amikor ezért a közösségért dolgoztam. Aztán kiosztották rám, amit. gondolhattam annak nyomán, hogy minden, amit tettem, mehet a lecsóba. Aztán ahogy láttam azokat a fiatal embereket a színpadon, akik az én gyerekeim voltak…