Mikulás és rénszarvasa

Az egyik elsõs kisgyerek anyukája készítette ezt a mézeskalács életképet. Annyira jó dolog, ha a ilyesmik vannak. Meg az is jó volt, hogy azt mondta ma egy kolléga, aki sok iskolában megfordul (hozzánk csak alkalmanként jön), hogy mi vagyunk a béke szigete. Persze, ennek az éremnek van egy olyan oldala is, hogy akkor mi lehet máshol, mikor annyiszor azt érzem, hogy foggal, körömmel tartjuk fenn magunkat – elsõsorban a gyerekeket – a süllyedõ mocsárban. Ma egész jól voltam az iskolában. Bírtam lendülettel. A nap is kisütött délelõtt. Most már leszállt a köd. Nagyon furcsa látnom, hogy az emberek nagy része már nem tudja, hogy a Mikulás honnan is „jön”. Az utóbbi években a egyházközségbõl egy ember igazi püspökforma Mikulásnak öltözve köszönti reggel a gyerekeket. Aztán hallom ám – és sajnos nem csak a gyerekektõl ilyesmit, hogy az a „pap-Mikulás”. Elsõ suhintásra eltölthetne a rettegés, hogy hova vezet ez a végtelen elidegenedés, de aztán rájövök, hogy minek is itt rettegni. Nem rajtunk múlik. Ez is el fog rendezõdni. Nagyobb erõk rendezik ezt, mint a butaság. Hiszen van annál is nagyobb erõ, és ez igazán jó hír.