December 10. a bennem élõ kisgyerek hivatalparája

Át kellett volna mennem a könyvelõhöz, de nem tettem. Talán a legnagyobb nyûg nekem az életben a hivatalokkal kapcsolatos ügyintézés. Nem tudom igazából, honnan van bennem ez a viszolygás, hiszen kisgyerekként is játszottam irodásat. Volt egy hatalmas (legalább is gyermeki méreteimhez képes) mázsakönyv nevû tömb, melybe irkáltam és valami színes jelzõbélyegeket ragasztottam. Még iskolás sem voltam. Aztán szerettem a szüleimhez is bejárni az irodára. Volt valami varázsa az iratok szagának. És aztán történt valami, és fóbiám lett az ilyesmitõl. Hogy mi történhetett, nem tudom, talán tudatosult bennem, hogy az apeh nem játék. Sem a tébé. De azért ezeket sem kell a sötét nagyúr köntösébe bújtatni. Inkább valami olyasmi lehet a háttérben, hogy a hivatalban ülõk mindig félelmetesen viselkedtek számomra. Az államaparátust testesítették meg, mely igazán szorongással töltött el gyerekkoromban. Féltem minden egyenruhától, és a falu pártházánál félelmetesebb épület számomra csak a bikaistálló volt. Talán genetikusan átöröklött rettegés volt ez a kisgyerekben, vagy a szülõk nonverbális jelei „kisugárzásuk”, amikor ezeknek a „hatalmasságoknak” a vonzáskörébe értünk, azok árasztották a rettegés légkörét. Azóta is vannak olyan helyzetek személyek – nemcsak hivatalok -, melyek, akik kiváltják belõlem ezt a szorongást. De én nem tartozom abba a társadalmi rétegbe, akinek „joga lenne” szorongani az agressziótól. Érdemes lenne – Pál Feri tanácsa nyomán – elbeszélgetnem egy kicsit a bennem élõ kisgyerekkel. Aztán a mai napról mit is mondhatnék. Gyorsan vége lett. Szép volt az idõ, de hideg. Pénteken kifestették az ötödik osztály termét, és nem pakoltak vissza, így a könyvtárban voltunk a gyerekekkel. Szeretek ott lenni velük a könyvek között. A tananyaghoz is illett a helyszín.