Csütörtök- Luca napja

Ma hallottam, hogy tegnapra is volt egy világvégejóslat, éppen délre ígérték. Mivel ez elmaradt, így már csak a 21-i marad. Már annak, akit ez érdekel. De azt hiszem, õk már egyre kevesebben vannak. Most meginti Pál Ferit hallgatok. Az önbecsülésrõl beszél. Azt mondja, ha alacsony az önbecsülésünk, akkor mindenkit szidunk, bántunk. Ahogy én szoktam mondani, az önbecsülésünket a másik sárba tiprásával akarjuk növelni – már, ha nincs belsõ önbecsülésünk, ahogy Pál Feri mondja. Ha valaki kritizál, indirekt módon erõsíti magát. Most önfényezésnek tûnhet, ha leírom, de tényleg valahogy ez megszûnt bennem, hogy kritizáljak másokat. Nem mondom, hogy soha nem volt, de valahogy megszûnt. Sõt inkább idegesít, ha valakit kritizálnak. És érdekes módon ez a szemléletem azt is magával hozta, hogy nemigen érdekel mások kritikája. De valahogy a hivatalos dolgokkal ez másként van. Ma arra gondoltam, hogy ez valami olyasmi érzés, mint ami az iskolában a leckém elkészítéséhez kapcsolódott. Az mindig nagyon stresszelt, hogy jó legyen a leckém, hogy jó tanuló legyek, jó jegyeket kapjak. De ma megcsináltam az adminisztrációt, most ez megkönnyebbülés. Persze, mindig van még maradék, ami miatt lehet parázni. Ez a para, csak ezt tudnám feledni! A világvége egyáltalán nem érdekel. Az sokkal jobban, hogy minden hivatalos ügyünk rendben legyen. Aztán meg a pénz, hogy az legyen annyi, amennyit fizetni kell. Bár eddigi életem során még midig volt annyi. Az önbecsülésem nincs kapcsolatban a pénzzel. Ez mondjuk jó.