Szombat, kecsekeszappanos, kézmûves

Reggel lementünk a piacra. Azaz a kultúrba, ahol a hideg beállta óta szombatonként a piac van. Évekkel ezelõtt elgondoltam, hogy milyen jó lenne, ha ez megvalósulna. És íme, éledezik. Bár ma is rossz idõ volt, reggel ónos esõ kezdett esni, így a füstölthúsos nem is jött, mert félt, hogy nem tud majd hazamenni. Volt viszont sok ajándéknak való kézmûves dolog. Hiszem, hogy az a megújulás útja, hogy az embereknek lehetõséget adunk, hogy kihozzák magukból a legjobbat. Ha magamba nézek, akkor azt látom, hogy az igazi hivatásom az, hogy ebben mûködjek. „Magyarul” a coach-lét a hivatásom, azt hiszem. Persze ehhez elõször jól kell lenni. Hihetetlen hosszú utat tettem meg az elmúlt években, aztán lassan visszaérek oda, ahonnan elindultam. De valahogy mégis másként. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebbõl. Már nem kitalálni akarom, hanem megtalálni. Nem akarom már irányítani a dolgokat, hanem bele szeretnék simulni az áramlatba. Az Egész részeként. Ez a világ már meg van váltva. S ha felfogom, hogy ez nem az én feladatom, viszont van helyem benne, akkor meg is fogom találni a helyemet, legyen az akármilyen szerény kis hely. És ott lesz jó nekem. Nézni, ahogy épül. Ez szép. Persze, most még sötét van. És még egy ideig nõni is fog a sötétség. De a tavasz már ott van a hegyek mögött. Hosszú idõ után elõször ma éjjel jót álmodtam.