Január 3. csütörtök - A mentális állapotról

Gyerekkoromban sokszor hallottam azt a mondást, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Talán ennek bevésõdése adja az optimista hozzáállásomat az élethez. És talán ez a legnagyobb kincsem. Mert az életünk minõsége az élményeink minõségétõl függ. (Most lehet, hogy ez baromság, mert nem gondoltam végéig, csak így kicsusszant. ) Az élményeink minõsége pedig a hozzáállásunk hozadéka. Van ugyebár az eléggé elcsépelt félig üres vagy félig tele pohár példája. Lehet, hogy elcsépelt, de elég jó példa. Mert mit akarunk tulajdonképpen az élettõl? És kitõl várjuk, hogy az meglegyen nekünk? Tudjuk-e, mink van, és azt, hogy mit tehetünk? No, és ki a felelõs? Ki tehet róla? És ki szerint van úgy? És ki mondta, hogy könnyûnek kell lennie, ahhoz, hogy jó lehessen? Ha csak akkor akarunk jól lenni, csak akkor akarunk örülni, amikor már nem tudunk kifogásokat megfogalmazni, akkor az tényleg elég nehéz. Én most nagyon örülök ennek a két nap szünetnek. Nem szabok ki magamnak feladatokat. Hatalmas ajándéknak fogom fel ezeket az órákat, melyekkel szabadon rendelkezem. Rengeteg teendõ lenne. De ha arra várok a pihenéssel és a lazítással, amikor már nincs feladatom, akkor nyugodtan le is mondhatok róla. Tegnap nem került rá sor, hogy feltegyem ezt a bejegyzést. De így is jó. Csak a spárban voltunk tegnap, mást nem csináltam. Ebédre is csak a maradékokat szedtem össze. Most fogytunk ki belõlük, de még most sem teljesen. Ma folytatom a tegnap megkezdett dolgaimat. Majd hétfõtõl állok munkába itthon és az iskolában egyaránt.