Február 2. szombat –disznóvágás

Tegnap este már nem volt érkezésem feltenni a vonatkozó bejegyzést. Hétre mentünk, és hét körül értünk haza. Minden jól sikerült. Örülök, hogy megcsináltuk. Jövõre már egy kicsit nagyobb önbizalommal fogok hozzá, ha lesz rá módom. Hajnalban, amikor felébredtem, átgondoltam ezt az egészet. Sokan mondják, hogy nem vágnak disznót, mert nem érdemes, hiszen mindent meg lehet venni,és mennyi munka egy disznóvágás. Bizonyos szempontból igaz, de a lényegét tekintve nem. Ha nagyon szigorúan kiszámoljuk, hogy mennyibe kerül, talán ki lehet azt hozni, hogy „ingyen dolgozunk” a disznóvágás napján. Ha csak arról lenne szó, hogy lehet venni élelemnek látszó dolgokat annyi pénzért, nulla fáradságért, mint amennyibe egy disznóvágás kerül, akkor tényleg igaz. De ha már azt vesszük, hogy milyen a minõsége, az ízélménye annak, amit megveszünk „ócsó pézért” a „tecsóba, madaras tecsóba” stb. helyeken, és milyen az, amit magunknak készítünk (persze, ha tényleg tudunk finomat készíteni), már akkor ég és föld a különbség. De nekem a tegnapi nap más tanulságot is hozott. Egy ilyen nagy munkát nem lehet egyedül elvégezni. Ehhez közösségben kell dolgozni másokkal. Ha jól összehangoljuk a munkát, jó lesz a végeredmény, és az jelentõs pozitív élmény. Ahhoz hogy egy embercsoport úgy érezze, hogy van valami köze egymáshoz, közös élményekre van szükség. Megteremteni, hozzájárulni a létfenntartás feltételihez (és mi más lenne már az, ha biztosítod a családod számára az élelmet) jelenõsen növelheti az ember szabadságérzetét, önbecsülését. Ki kell lépni ahhoz a „kényelem az élet célja – meg a buli” csapdájából, hogy tényleg jól lehessen lenni.