Február 17. vasárnap – végre egy kis fény!

Ma már egy fénysugár beleszövõdött a napomba. Ebbe a hetek óta szürke függönyként körém fonódó idõbe bekerült egy arany szál. Egy kicsit kisütött a nap. Eddigi legjobb kenyeret ma sütöttem. Közeledek a célhoz. Találtam egy jó kenyeres blogot. Hasznosítom a tanácsait. Mamával egyszer sütöttem kenyeret. Középiskolás voltam. Fontos emlékem ez, mégsem elég erõs ahhoz, hogy reprodukálni tudjam, amit a Mama tudott. Valahogy akkor nagyon egyszerûnek tûnt. Egy alkalmat elégnek éreztem ahhoz, hogy a tudást magaménak gondoljam. Egy határozott emlékem van az egész folyamatról, az, hogy a Mama, minden fázisnál keresztet vetett a készülõ kenyérre. Talán ha ez eszembe jut minden munkafázisnál, akkor a kenyerem is olyan lesz végre, mint az övé volt. Ma már volt pillanat, hogy eszembe jutott, de még nem elégszer. Lesz még jobb is a kenyerem. Most talán mániásnak tûnik ez a kenyérsütés nálam, de csupán arról van szó, hogy meg akarom fejteni a titkot, és nem hagy nyugodni. S mivel kb. egy kenyér egy-két nap alatt elfogy, gyakorolni is van módom. Az biztos, hogy a kenyérsütés a legjobb példája annak, hogy nemcsak a „mit” a fontos, hanem a „hogyan” is döntõ. A Duna Wordon volt egy Pál Feri-s mûsor. Nem tudtuk elõre, így az elejérõl le is maradtunk, de még így is nagyon örülök, hogy ráakadtunk. Ez is a napom aranyszálának egyik létrehozója. Ferenckém készít Rozinak helyet a kert végében, hogy tavaszodván maradjon valami a kertbõl is.