Március 18. hétfõ – „Sándor napján…

… megszakad a tél...” Bár már látnám! Ilyen szürke nap van, mint itt a képen. (Hazafelé jövet készítettem a képet.) Valahogy megint elfogyott az erõm. Mondom én, hogy valahogy összefügg bennem a fény és a jól lét. Anyósom küldött (Sándor-nap alkalmából) pogácsát. Megettem párat, itt feszül bennem. Nyaf-nyaf. Fázok, nincs erõm, nincs lendületem. Nyaf - nyaf. Hét végén megint továbbképzés, mit hétvégén, már csütörtöktõl, aztán meg már nagyhét. Várni szeretném a húsvétot, nem parázni tõle. Mert miért is paráznék? Talán, mert mindig nagy célokat tûzök ki magamnak egy-egy ünnep elõtt, aztán túl sok megfeszülés-emlékem van? Meg, hogy soha nem tudtam olyan jól elvégezni mindent, ahogy szerettem volna? Annyira, de annyira különleges lények vagyunk mi, emberek! S annyira, de annyira keveset tudunk a saját magunk mûködésérõl. Aztán még a céljaink között sem szerepel, hogy minderrõl többet tudjunk. Pedig ez lesz ám a következõ nagy felfedezendõ. Sokszor gondoltam rá, hogy olyan az életünk, mint egy hatalmas kastély, bemegyünk egy terembe, felfedezünk sok mindent, azt hisszük, hogy már semmi újat nem találhatunk ott, amikor is a sarokban felfedezünk egy ajtót, kinyitjuk, s elénk tárul a következõ terem a maga rengeteg felfedezni valójával. Egyébként jó hírem az, hogy ez akkor is úgy van, ha azt érezzük, sarokba szorított valami probléma. Ha már semmi kiút nem látszik a szorult helyzetünkbõl, akkor mindig kiderül, hogy ott van az a bizonyos ajtó a sarokban, kinyithatjuk, és ott vár egy új helyszín, egy új helyzet, elõre nem látható megoldások. No, most hogy ezeket itt leírtam, jobban lettem egy kicsit. Mert lehet, hogy most éppen ez volt az az ajtó. Szeretek így irkálni, így, gondolkodás nélkül. Csak ütni a billentyûket, aztán megnézni, rácsodálkozni, mi is jött ki belõle. :)