Reggel hatkor ébredtem. Csak úgy elmúlt a reggel. Misére mentünk kilencre. Szeretek abba templomba menni. Barátságos, otthon érzem magam. Jól vagyok ott. Jól esnek be a fények. Ott érzem, hogy tartozom valahova. Igen talán ez a kulcs. Ez az érzés rendült meg bennem? Ezek az átláthatatlan feladatok, a túlzott elvárások magam felé szürke ponyvaként nehezednek rám. Olyan, mintha nem mernék mást csinálni. Most azzal kell foglalkoznom, most az a lecke, másra nem fordítható az idő. De azt nem bírom csinálni, és csak kifolyik az idő az ujjaim közöl. Csak hossza van, mélysége nincs. Mintha oda lennék szögezve a feladathoz. Mintha a feladat rabszolgája lennék. Addig nem csinálhatok más, míg az kész nincs. De nem tud kész lenni, mert mindig túlbonyolítom. De ma a Szentírás vasárnapja van. És a rádióban meg valami unitárius lelkész szőtte bele a prédikációjába azt a képet, hogy nem mindegy, hogy hogy tekintek a rózsára, hogy a rózsának van tövise vagy a tövisnek rózsája. Ez a félig tele - félig üres pohár parafrázisa.

Igen, most talán sikerült elkapnom ezt a rossz érzést. Ez az, amikor annak idején nem lehetett mást csinálni, amíg a leckém kész nem volt. Ja, az a lecke! Ez most nem lecke, és most most van, nem akkor. Ehhhhhh