Várom a véleményed...
Hová tűnik a józanész?
… no, elértem, hogy az evés központi problémámmá váljon…. De ez csak a kezdet…
A kötött idejű napi három étkezés elhatározása után már az első reggel érdekes volt. Többet ettem, mint szoktam. Hiszen délig nem ehetek „semmit, de semmit.” Alig vártam az ebédet. Tudok-e vajon annyit enni, hogy kibírom estig? És este – hogy reggelig megmaradjak? Pedig soha nem szoktam sem pótvacsorázni, sem éjjel a hűtőhöz lopakodni. Csak eddig megtehettem volna, ha akarom. Mert eddig nem volt tiltó szabály. Hát ez elképesztő! Ezt nem gondoltam volna! Kezdtem ráérezni, hogy működik bennem valami ösztönlény, ami nem a józan eszemmel gondolkodik. Hiszen mindenki tudja, hogy az ember igen sokáig, akár hetekig is életben marad, ha nem ehet. Akkor mi ez mégis? Rengeteg tartalék van rajtam, van otthon ennivaló, csak a megfelelő időpontot kell kivárni. Mit rémüldözök? Miért eszem én valójában? Az biztos, hogy egy-egy étkezéstől nem függ az életünk, miért élem meg mégis olyan fontosnak hogy ehessek?
