Hazaértem

Gyorsan eltelt ez a pár nap, de sok minden belefért. Jó volt. Voltam a barátaimnál, konferencián, esküvőn. Sokat tanultam, nagyot léptem.

Ott azon esküvőn elhatároztam, hogy megbocsátok. Megbocsátok azoknak, akik olyasmit követtek el ellenem az elmúlt években, ami megbocsátást igényel. Igaz, már eddig sem nagyon foglalkoztam velük, de azért néha mégis keserűséggel töltött el, meg kíváncsisággal, hogy mi miért is történt. Meg annak a fájdalmával néha, hogy talán hiába dolgoztam évekig. Mert biztos, hogy hiába…? Most elhatároztam, hogy egyáltalán nem foglakozom már azzal, ami elmúlt, és azzal sem, hogy mi mért történt, meg hogy igazságtalan, meg hogy bármi bármikor megtörténhet. Hát igen, bármi, bármikor megtörténhet. De hogy igazságtalan lenne…? Ha túl közel vagyunk valamihez, nem látjuk, hogy mi mire jó. Mit látunk egy Csontváry-festményből, ha tíz centiről nézzük? Van, amikor új irányt kell vennünk. De ha minden szép langyikán megy a maga útján, akkor nehezebb ez, mert gyarló emberként, mint hüllő a mocsárban élvezzük a sarat, és ilyenkor jó, ha valami kizökkent. Rájövünk, hogy mennyivel többre is képesek vagyunk.

Szóval megbocsátottam, miért is ne tenném? Fontosabb dolgokra kell az erőm, és különben meg hihetnek bármit, úgyis csak a sors eszközei voltak. Ha nem tették volna azt, amit tettek, most nem lennék ott, ahol vagyok. Akkor most innen indulunk. Tiszta lappal.