2. A Négyszázágyas

Nagyon rosszul voltam. Mondtam is a kisasszonynak a recepción, hogy sürgős segítségre lenne szükségem. Közölte velem, hogy vannak itt ezzel így néhányan, üljek le, s várjam a sorom.

Nem tudom mennyi idő telt el, végre szólítottak. Már annyira rosszul voltam, hogy nem minden percre emlékszem. Azt is csak a férjem mondta utólag, hogy a vizsgálóban ülők első szava az volt hozzám, hogy leszúrtak, amiért nem csuktam be magam után az ajtót. Erre én nem emlékszem, meg arra sem, hogy hogyan kerültem hordágyra, csak arra, hogy visz a beteghordó az ultrahangra. Ott meg tanakodnak, hogy vajon mit is láthatnak. (Lehet, hogy nem a legkorszerűbbek a gépek?) Aztán megállapodtak valamiben, ami a legvalószínűbbnek tűnt. Visszavitt a beteghordó arra a részre, ahol előzőleg voltam. Iszonyúan fáztam. Kerítettek valahol egy pokrócot. Aztán hánytálat kaptam. Ott a folyosón. A körülöttem történő dolgoknak csak foszlányai jutottak el a tudatomig. Hallottam, hogy veszekedtek az egyik nem egészen józan „beteggel”, hogy máskor ilyen panaszokkal a háziorvoshoz menjen, még akkor is, ha ott be kell fizetnie a háromszáz forintot. De a legtöbb, amit a külvilágról felfogtam, az volt, hogy azért trágárkodtak, mert összeomlott a számítógépes rendszer.

Órákig feküdtem így a hordágyon. Egy idő után hoztak infúziót nekem, és ez valóban segített egy kicsit. Aztán ottlétem ötödik órájában odajött egy orvos is, és azt mondta, hazamehetek, mert vírusos bélgyulladásom van, majd elmúlik. A férjem szólt, hogy akkor kössék ki az infúziót. Miután ezt megtették, összeszedtem minden erőmet, és így sikeresen eljutottam a parkolóig. Péntek este volt, augusztus harmincegy.