5. Az utolsó fázis

Elérkezett szeptember nyolcadika szombat. Egyre nehezebb, egyre embertelenebb volt az egész. De még mindig nem láttam értelmét, hogy menjünk. Hova? Minek? Egy kórházi folyosóra? Nem bírnám ki. Úgy éreztem, hogy már a vécére sem tudok kimenni. És akkor valami iszonyatos, soha át nem élt, kibírhatatlan fájdalom hasított belém. Nincsenek rá szavak. Fél öt lehetett délután. Nagyon, nagyon lassan enyhült ugyan egy kicsit. De fél hét körül elkezdtem iszonyú savat hányni. Tömény sósavat. Lemarta a bőröm. Sötétbarna volt, majd tiszta friss vér. Igen, itt a vége az önuralomnak, a tűrésnek, meg mindennek, amire én képes vagyok. Jöjjön a mentő! Eddigre elmúlt nyolc óra.