8. Éjfél körül

Még várnunk kellett a sötét folyosón, még az előző beteget műtötték. Ebből az időből csak foszlányokra emlékszem. Lehet, hogy előbb volt a műtéti előkészítés, de már nem tudom. Óra volt a falon, láttam, hogy nemsokára éjfél. Sok dolgot kérdeztek, sokadszor mondtam el, amit tudtam. Újabb vizsgálatok is voltak de már nem bántam. Már volt egy cél, ami felé haladunk. Kedvesek voltak. Le kellett vennem a gyűrűm és a láncom. Segítettek. Aztán toltak megint a sötét folyosókon, de most már legalább egy cél felé. Betoltak a műtőbe. Igaz, később kiderült, hogy amire azt hittem, akkor már a műtőbe vittek, még csak egy lift volt. De itt már csak apró morzsákat tudok felidézni. A beteghordó arca élesen belém vésődött. Meg az altatóorvos. Nagyon kedves volt. Bemutatkozott, sajnos nem emlékszem a nevére. Én is megmondtam a nevem, és még kezet is nyújtottam neki. A saját semmilyen kézfogásomat éreztem, nem az övét. A fekete göndör hajára emlékszem. Majd a beteghordó felemelt, mint egy gyereket, s feltett a műtőasztalra. Nagyon furcsa, szédülős érzés volt, ahogy megfordult velem. Az asztalnak volt egy része, amire a kinyújtott karomat rögzítették. Úgy nyújtottam a kezem, mintha mindig ezt gyakoroltam volna. Fájdalomra itt már nem emlékszem, inkább kíváncsiságra. Olyan volt az egész, mint egy álom, ahol inkább kívülről látom magam. Azt kérdeztem az altatóorvostól, hogy mikor kezdjük. Az utolsó emlékem a válasza: most.