7. A Megyei Kórház

A Megyei Kórház volt az ügyeletes. Itt legalább nem romlott le a számítógép, és azt sem várták, hogy csukjam be magam után az ajtót. Valahogy ez az egész itt más volt. Kezdtek komolyan venni, de fájdalomcsillapítót ők sem adhattak. „Nem szabad elfedni a tüneteket”. Rutin vizsgálatok végtelennek tűnő sora, nem tudom, hányadik embernek mondtam már el újra és újra, amit az állapotomról mondani tudok. De legalább komolyan vesznek.

Valahogy megnyugtatóbb volt az egész. Felcsillant bennem a remény, hogy talán tényleg fognak segíteni. Itt is ultrahangra mentünk. Sötét sejtelmes folyosókon vitt a beteghordó, de emberként szólt, amikor várni kellett, ott maradt velem. Sötét volt bent a műszerek szobájában. Jött az orvos. Figyelt rám. Mondta, amit mondhatott. Emberi volt, és emberszámba vett. (Ha tudtam volna gondolkodni, talán az is felvetődik bennem, hogy esetleg itt sokkal jobban keresnek, mint pár utcával odébb a másik kórházban? Vagy lehet, hogy ennyit számít, ha nem omlik össze a számítógépes rendszer? Vagy talán valami más számít mégis…?)

Az ultrahang és a röntgen szabad folyadékot és gázokat mutatott a hasüregemben. Az orvos következtetése: perforáció. De nem úgy mondta, hogy megrémüljek. Valahogy úgy mondta, hogy inkább megnyugtatott. Megnyugtatott, hogy végre tudja valaki, hogy mi van.

Ilyen esetben műteni kell, azonnal. Egy cseppet sem riasztott ez a hír. Nem ijedtem meg, nem féltem. Inkább örültem, hogy végre tudják, hogy mit kell csinálni. Végre. Akkor gyerünk! Csináljuk, menjünk már, hol az a műtő?