9. A kórterem

Aztán felébredtem. Szeptember kilencedike, hajnali három óra volt. A műtét fél egytől fél háromig tartott, mint később megtudtam. Az ébredés körüli sötétre emlékszem a szokásos éjjeli kórházi derengéssel, pedig valószínű, hogy felgyújtották a villanyt, mikor a kórterembe értünk. Rátettek a kórtermi ágyra. Nem fájt semmim. Nagyon jó volt, valami megváltásféle. A férjem ott állt az ajtóban, s azt mondta, reggel visszajön. A vállán volt a táskám. Egyedül maradtam.

Lassan újból éreztem a testem. Leginkább az iszonyatos szomjúságot. Még nem ihattam. Kaptam egy darab nedves gézt. Ez adott enyhülést. Lassan reggel lett, s jött a nővér, majd a váltás. Ha benézett egy nővér, kértem, hogy vizesítse meg a gézemet. Az volt az érzésem, hogy oda vagyok szögezve az ágyhoz, nem mozdulhatok meg, mert akkor valami baj lesz. Később, napok múlva gondoltam rá, hogy talán a „becsövezés” miatt érezhettem így. Hat „kijövő” cső, hetedik a „bemenő”, az infúzió.

Azt mondták, négyóránként kérhetek fájdalomcsillapítót. Nem volt fogalmam az időről. Nagy, tompa szürkeség volt bennem, és valami távoli rettegés. Ez akkor erősödött fel, ha elkezdtem gondolkozni. Ezt nem tehettem. Egyetlen kibírható dolog volt számomra: várni, hogy itt és most történjen valami. Valami félálomszerű kásában teltek az óráknak tűnő percek. Pedig gyakran történt valami, van, amire emlékszem is. Például arra, ahogy először találkoztam Klári nővérrel. Reggel lett, világos, rendbetett ott az ágyban. Kiderült, hogy végül is a holmim nem maradt ott velem, s majd a férjem hozza kilenc után. Így kaptam egy csíkos kórházi pizsamafölsőt fordítva, csak az egyik karomra ráhúzva – az infúzió miatt. A vizitet vártam, mert azt mondta a nővér, hogy akkor ihatok, ha az orvosok megengedik.