10. A vizit
A türelem rózsát terem, meg vizitet, mert az idő akkor is múlik, ha ez egyébként nem látszik rajta. Nem emlékszem pontosan, kik is jöttek az orvosok közül az első vizitkor, s arra sem, mit is hallottam tőlük éppen akkor, és mit később. Egy neves tanár az érsebészetről és egy fiatal orvos a sebészetről, ők műtöttek meg éjjel. A professzor beszélt a férjemmel, elmondta még a műtét előtt, hogy mire lehet számítani, s azután is, ami elmondható volt velem kapcsolatban, de velem mindig csak a fiatal orvos beszélt. Az első perctől kezdve ő kezelt. A folyamatot végigkísérte az osztály főorvosa, aki szintén közismert és elismert sebésze a városnak. Talán ők lehettek ott reggel. Összemosódnak bennem a napok és a vizitek. A legfontosabb számomra az volt, hogy ihatok. Csak még várnom kellett ezzel kilencig, mire megkezdődik a látogatás, és jön a férjem, mert nem volt poharam. Még másfél óra izzó szomjúságban, mert nem volt poharam, mert nem volt poharam, mert nem volt poharam…. És mi van, ha aznap nem jön hozzám senki? Tudom, azért végül csak megszánt volna valaki.
