12. Az első nap
Végre kilenc óra lett, s meghozta a férjem a poharam. Pillanatnyilag számomra eddig terjedt a világ. A víztől jobban lettem. A beszélgetés, bár nem volt könnyű, mert alig tudtam szólni a torkomban lévő cső miatt, mégis egy kicsit visszahozott a valóságba. Sajnáltam a férjemet, nem alhatott többet ő sem két óránál, s aggódtam is, hogy így autózik. Ezekben a percekben olyan volt, mintha élnék. A többiben nemigen. Hárman feküdtünk a kórteremben. Vasárnap volt. Jöttek a látogatók a szobatársaimhoz. Hihetetlen nyüzsgésnek éreztem. A félálomszerű zsibbadásban csukott szemmel próbáltam valamiféle burkot vonni magam köré.
Ebéd után visszajött a férjem, később Márta, Ilike, és meglepetésemre, a falu plébánosa is meglátogatott. Elmondta, hogy már délelőtt imádkoztak értem a misén. Ezek a látogatások gyorsították az idő múlását, s jóleső biztonságot is adtak, pihentető szigetek voltak a zsibbasztó, nyálkás ködben.. Aztán elérkezett az első kórházi éjszaka az órahosszúságú percekkel. Mikor arra gondoltam, hogy hamarosan reggel lehet, még csak tizenegy óra volt. Leginkább az okozhatta az éjszakai időzsákokat, hogy talán csak tíz-tizenöt perceket alhattam egyfolytában. Aztán kiszáradt torokkal, fuldokolva ébredtem. Köhögni, inni, az órát megnézni, ez mind-mind komoly próbatétel volt. De hat-nyolc ilyen akció után lassan csak eljött a hajnal végre.
