13. Kezdődik a hét

Megvirradtunk hétfőre. A kórházi munkarend eseményei kapaszkodót jelentettek az időtlenségben. Ötkor jön a nővér a lázmérővel és az injekcióval. Hatkor műszakváltás. Fél héttől „fürdés” vagyis mosdókesztyűs maszatolás a csapnál. Először ugyan nem jutott eszembe – kisebb gondom is nagyobb volt annál -, de a többedik napon visszanosztalgiáztam a húsz évvel ezelőtti utamat a Transzszibéria Expresszen, ahol az út egy hete alatt megtanultam biztonsággal ezt a mosdókesztyűs tisztálkodási formát. De akkor hétfőn reggel ez még nem jutott eszembe. Meg voltam rémülve, hogy most fel kell kelnem valahogy. A nővérekben fel sem vetődött, hogy van olyan lehetőség, hogy ez nem sikerül. Határozott mozdulattal felsegítettek. Ment minden, mint a karikacsapás. Aztán vizit. Majd jött a gyógytornász, bár lehet, hogy ez már kedden történt. Reggeli – a többieknek. Kötözés. De leginkább csak a várakozás. Gondolatok nélkül. Néha előtolakodott a késztetés, hogy gondoljam végig, mi is történt velem. De ilyenkor szinte lefagyott a szívem a jeges rémülettől. Nem, gondolkodni azt nem szabad, nem szabad rágondolni, még nem, olyan, mintha lehúzna az örvény. Jobb híján a szemben lévő fehér falat néztem. A padlótól úgy húsz centire az ágyak kereke leverte a meszet. Olyan volt a fal, mintha halacskákból álló díszítősor lenne rajta. Ha nem történt körülöttem semmi, ezeket a vonuló halacskákat néztem gondolatok nélkül három napig.