15. Az örvény szélén

A szerda reggeli viziten közölték velem az orvosok, hogy túl vagyok az életveszélyen. Ezen kicsit meglepődtem, mert nem fogtam fel, hogy addig abban voltam. Nekem így ezt konkrétan nem mondták, csak a férjemnek, de ha tudtam volna gondolkozni, azért áruló jelekből összerakhattam volna a képet. Ott voltak azok a nagy szürke lehúzó örvények, és néha kísértés, hogy hadd vigyen, hiszen könnyebb lenne menni, mint kapaszkodni. De hála Istennek, mégis inkább maradni akartam. Még az elején egyszer kérdeztem az orvost, hogy mit tegyek, ami segít. Azt válaszolta, akarjon meggyógyulni. Ezt is csak így utólag értettem. Persze, akartam, hogyne akartam volna! Aztán azokat a jeges rémületeket is érthettem volna, ha engedem magam gondolkodni, ahogy időről időre felriadtam, hogy nehogy „túl mélyen” elaludjak, hogy meg ne fulladjak. Utólag úgy látom, hogy az a gondolattalan halacskanéző kásás köd is védelem volt, hogy minden energiamorzsát a túlélésre tudjak összpontosítani! Másra, rettegésre, esélylatolgatásra nem fogyhat az erőm.

Nekem nem sokat mondanak a laboreredmények. Azt viszont észrevettem, hogy egy értékre különösen figyelnek az orvosok. CRP, ez az adat volt olyan fontos. Ez jelezte a gyulladás – és így talán a veszély fokát. Ezt is utólag tudtam meg, hogy ez az érték akkor jó, ha öt. Nekem először kettőszázhetven volt. Szerdára lement száz alá. Azt hiszem, akkor győztünk.