17. Kedves és kevésbé kedves nővérek

 A kórházi ágy magasságából másként fest a világ. Reflektorfénybe kerül az emberség. Amikor hajnalban bevittek a szobába, egy kedves nővérke volt szolgálatban. A fülbevalójára emlékeztem, erről ismertem meg később. Hatkor jöttek a délelőttös nővérek. Még sötét volt, mikor először bejött a kórterembe az egyik. Csak rám nézett, s már ment is ki. Utána kiáltottam. Valami szörnyű hörgés lehetett a hangom, mert úgy reagált rá, hogy ne ordítsak vele. De első szavamra megértette, hogy nem ordítani akartam, főként nem vele, csak kétségbe vagyok esve, és azt szeretném, hogy megvizezze az enyhet adó gézt. Ő lett velem később az egyik legkedvesebb nővér.

A műszakpárjáról ezt sajnos nem mondhatom el. Grimasz nélkül nem tudott rám nézni. Nem vitás, elég ronda látvány lehettem. Csakhogy ez a látvány egy mérhetetlenül kiszolgáltatott emberhez tartozott. Mikor megkérdeztem tőle, hogy tudok kimenni vécére, közölte, hogy összefogom a csövek végén levő zacskókat, és kimegyek, hiszen a szomszéd ajtó a vécé. Lehet, hogy viccnek szánta, csak én nem voltam éppen humorértő kedvemben.

A legrosszabb élményem mégis egy „nővérfiú” volt. Harmadik éjszaka történhetett. Az inkább kábulatomból, mint alvásomból éles fájdalom riasztott. Csengettem, hogy fájdalomcsillapítót kérjek. Közölte velem, mint a rossz gyerekkel, hogy gondolta, hogy ez van, mert a múlt éjjel épp ekkor csengettem ugyanezért. Ő most nem ad fájdalomcsillapítót, mert még hozzászokom. Majd később. Hamarosan rám tört az ottlétem legnagyobb rosszulléte. Szerencsére egy emberséges nővér jött be, aki segített rajtam. A fiú az ajtóból nézett. Kíváncsi lennék, mi járhatott a fejében.

Volt még egy nővér a nem kedvesek csapatából, maga a megtestesült szakszerű, mosolytalan ridegség. Az örök sértődött, aki magában hordta a szerencsétlen egészségügy minden fájdalmát. Neki jutott az a feladat, s ezzel együtt nekem az a megaláztatás, hogy ő tanított meg ágytálat használni. Személyes sértésnek vette, hogy ezt kell tennie, s úgy bánt velem, mint egy utolsó söpredékkel, aki merte őt ilyen helyzetbe hozni. A szakszerűsége kifogástalan volt, ami a mozdulatokat, a mozdulatok sorrendjét, a higiéniát illeti, de ezen túl bátran pályázhatna nálam a legembertelenebbül viselkedő ember címre, ha kiírnék ilyen pályázatot.

Szerencsére a kedves nővérek voltak többségben. De lám, mégis a nem kedvesekről meséltem többet. Talán mert úgy gondoltam, hogy az a természetes, és a természetellenes mélyebb nyomokat hagy bennünk.

Jól megkülönböztethetők voltak a „két csapat” tagjai például egy olyan helyzetben, amikor jó lett volna valami apróbb, enyhítő segítség, egy kenőcs, egy törlő vagy ilyesmi. Az egyik csapatba tartozó nővér ilyenkor azt közölte, hogy ennél fontosabb dolgok sincsenek ebben a kórházban, nemhogy ilyesmi, a másik csapatba tartozó meg szerzett, vagy kitalált valamit, hogy hogyan lehetne mégis megoldani a problémát. Ugyanabban az egészségügyi rendszerben, ugyanabban a kórházban.