18. Minden elismerésem
Félreértés ne essék! Nem kritizálom a kórházi személyzetet, még azokat sem, akiknek már nemigen maradt erejük az emberségre. Ők olyanok. Ennyit bírtak. Hihetetlen soknak láttam mind az orvosok, mind az ápolók munkáját. Az jutott róluk eszembe, hogy egész nap mennek, mint a motoregér. Az orvosok is már jókor reggel megjöttek. Még vizit előtt megnézte az orvosom, hogy vagyok. Aztán a vizit. Majd a kezelés, amiről a viziten döntöttek. Aztán vitték a soron lévőket a műtőbe. Majd vissza. Nehéz látvány volt egy-egy műtőből visszahozott szobatárs. Jó lett volna, ha tudok segíteni rajtuk. De be kellett érnem azzal, hogy újabb tapasztalatot gyűjtsek a türelemről és a tűrésről.
A betegek is igen különbözőek, nagyon különböző tűrőképességgel. A betegség embert próbáló. Próbára teszi a beteget és a környezetét egyaránt. Az egészségügyi személyzet munkája ott a Megyei Kórházban még úgy is kivívta az elismerésem, hogy természetesen el tudtam volna viselni jóval több figyelmet is. De hát az adott körülmények között az egy betegre fordítható figyelem tipikusan a „jár, jár, de nem jut” kategóriába tartozik.
