19. Az orros
Csak így neveztem azt a csövet, melyet az orromon keresztül a gyomromba vezettek. Először azt hittem két cső. Aztán felfogtam, hogy csak egy, de annyira rossz volt, hogy akár három is lehetett volna. Egyetlen nagy előnyét élveztem, ezen keresztül nyomták le a gyomromba a ricinusolajat, s így nem kellett éreznem az ízét. Persze tudom, hogy szükséges volt és hasznos is egyébként ez a cső, de ezzel együtt felsebezte az orrom, a torkom, s időről időre öklendeznem kellett tőle. Egyszer meg kellett igazítani. Ekkor leszedték róla azt a rögzítő tapaszt, melyet még a műtőben tettek rá. Vesztemre ekkor éppen a grimaszolós nővér volt szolgálatban. Természetesen nem volt már számomra még egy olyan ragtapasz (meg azon kívül semmilyen), mely legalább elviselhetővé rögzítette volna a csövet a kisebesedett orromban. Egy gézdarabbal kötötte ki, melytől aztán még levegőt sem kaptam rendesen. Nem egészen értettem ezt a „büntessük a beteget az egészségügy helyzetéért” magatartást. Az oktatás is iszonyú helyzetben van, mégsem jutott eszembe soha tanárként ezért undok viselkedésemmel a gyereket büntetni. A dolog úgy rendeződött valamelyest, hogy a táskámban volt ragtapasz még egészséges koromból szükség esetére, például, ha a cipő feltörné a sarkam. Nos, egy ilyen ragtapasszal rögzítettem végül az orrost. De az igazi megkönnyebbülést és egy újabb lépést a gyógyulás felé az jelentette, mikor megszabadultam tőle.
