21. Poszttraumás stressz

Ettől jobban szenvedtem a műtét után, mint a fizikai fájdalomtól. Néha iszonyatos erővel tört rám valami rettegésszerű érzés. Nem valamitől féltem. Olyasmi volt inkább, mint a zuhanás a hullámvasúton vagy a váratlan mélyvíz, és valami furcsa szorítás a gyomrom magasságában, körbe a testemen. Mikor megpróbáltam képpé formálni az érzést, mégsem levegő képe lett, és nem is víz, hanem tűz.

Ahogy mondtam, a műtét előtti szörnyű fájdalmaimat – amikor a gyógyszer már nem hatott - igyekeztem úgy csillapítani, hogy elképzeltem a fájdalom színét, alakját, és ezt átrajzoltam, átszíneztem. Megpróbáltam ezt ezzel az időnként iszonyatos erővel rám törő feszültséggel is. Nagyon különös kép lett belőle. És mindig ugyanaz. Mintha a gyomrom magasságában, hátul a gerincemből törtek volna előre kormos lángnyelvek, olyan alakúak, melyeket bukósisakokra szoktak rajzolni. Ha megvan a kép, akár feszültségé, akár fájdalomé, ezt már én alakíthatom, ahogy tudom, hiszen az én fantáziám. Olyanná rajzolhatom, amit jobb elviselni. A lángokat is el lehet halványítani, eltávolítani, igaz, eloltani nem mindig sikerül.

Oldja a feszültséget – ahogy a fájdalmat is csillapítja – ez a képalkotó módszer, de ezzel együtt elég nehéz ezt csinálni, önfegyelmet igényel, és fárasztó is. De sokszor ez volt az egyetlen megoldás az enyhülésre. Bár egyik este, amikor igencsak rosszul voltam ettől az éréstől, egy nővérke megértően ott maradt velem egy kicsit, beszélgettünk, és jobb is lett. Aztán kért nyugtató injekciót nekem az orvostól, kaptam is, de ez nem volt jó. Éjszaka újból előjött a feszültség, igaz tompábban, de nem volt annyival tompább, mint amennyivel a kába állapotom miatt tehetetlenebb voltam vele. Nem is kértem többet nyugtatót.

Azóta már sokat enyhültek és ritkultak ezek a feszültségrohamok - az egyik orvos mondta, hogy ez poszttraumás stressz, s el fog múlni –, de azt hiszem, a testem gyorsabban gyógyul, mint ez a pszichés sérülés.