24. Tabutémák
Otthon aztán rám köszöntött a jó világ. Nem egy voltam a számtalan beteg közül, hanem én voltam a beteg. Most nem én szolgáltam ki a családom tagjait, hanem ők engem. Látogatók is jöttek, telefonon is sokan érdeklődtek, majd végül már a számítógéphez is leülhettem, lassan kezdett újból kinyílni a világ. Jól esett, gyorsította a gyógyulásom a sok gondoskodó figyelem, aggódó szeretet. Mégis akkor éreztem igazán, hogy lassan magamra találok, amikor elkezdtek érdekelni a dolgok. Végig mertem már gondolni, hogy mi is történt velem, és lassan elkezdtem számba venni a tapasztalatokat, tanulságokat is.
Láttam például a tévében, hogy megnyitottak egy vécétörténeti (vagy valami ehhez hasonló) kiállítást. Ennek kapcsán úgy nyilatkoztak a szervezők, hogy ez a kiállítás ledöntötte az utolsó tabut. Szerintem ezek az emberek tévednek. Azt látom ugyanis, hogy a régi „klasszikus” tabutémák harsány döntögetésének zajában szép csendben felcseperednek az újak. Sőt, már elég nagyra is nőttek.
Itt van például az, amivel éppen most szembesülök, hogy mennyire esendő, törékeny, múlandó és halandó a testünk. Hogy mennyi a magára hagyott, reménytelenül kiszolgáltatott ember, hogy mi lesz belőlünk betegen, öregen, egyedül. És, hogy mennyire jó a család…
- Maga szerencsés, hogy a férje elhozza – mondta az egyik kontrollon a nővér – olyan sokan jönnek nagyon betegen egyedül. És én is láttam szegény öregeket, akik az ájulás szélén vártak órákat a beteghordókra, mire végre rájuk kerülhetett a sor.
Mindig is tudtam, de a kórházban szembesültem először a való életben azzal, hogy ha nem élnek együtt, vagy legalább egymás közelében a családtagok, az embernek megszűnik a természetes támogató közege, és mihelyt megbetegszik, megöregszik, szinte számkivetetté, hihetetlenül kiszolgáltatottá válik. A társadalom számára meg ki nem mondott, de nehezen viselt teherré. Amíg valaki egészséges, munkaképes, nem is igen gondol erre. Ha innen nézzük, akkor kezd érthetővé válni ez az eszelőssé fajuló fiatalságkultusz, mely előtt eddig értetlenül álltam, és a magam módján – ha nem is túl hatékonyan- eddig is tiltakoztam ellene azzal az érett kori fiatalos lázadásommal, hogy eszembe sincs befestetni a jócskán őszülő hajamat.
