Ma jó volt

Ma egyszerűen gyönyörű idő volt. Úgy alakult, hogy sok helyre kellett mennem a faluban. És ilyen utak alkalmával mindig apró érdekességeket gyűjthetek. Pl. a „postáskisasszony” mondja, hogy valaki valahonnan felhívta (az egerági postát), hogy olvasott rólam az újságban, s ez tényleg így van-e ezzel a fogyás dologgal, ahogy ő olvasta. No, ha én most valami nagyváros egyik lakótelepén élnék, hiába hívnák fel a helyi postát bizonyosságot szerezni, nem valószínű, hogy akadna bárki ott a hivatalban, aki hiteles tanúmul szegődhetne. De egy faluban nem lehet kamuéletet élni (legalábbis nem sokáig). Aztán meg találkoztam egy nénivel, akit elég ritkán látok, s természetesen az volt az első kérdése, hogy vagyok. (Mindig megkérdezik ezt azok az emberek, akiket ritkábban látok. És ez a kérdés mindig azzal a tartalommal hangzik el itt, hogy a másfél évvel ezelőtti „élménytúrám”-ból felgyógyultam-e teljesen.) Persze, mondtam, jól vagyok, mert ez így is van. És akkor megjegyezte a néni , hogy ennek örül, mert imádkozott értem „akkor”, meg nemcsak ő, hanem sokan a faluból, mert én olyan vagyok, hogy érem megtették sokan... Ha ez így túl direktnek is tűnik, mégis az őszinte szeretetet éreztem ki belőle. És nem most először történt ez meg velem, csak más és más nénivel. És ilyenkor mindig örülök, hogy itt élek. A (néha) soknak tűnő hátrány ellenére azért mégiscsak az előnyök javára billen a mérleg a falu kontra nagyváros ügyben. Még akkor is ezt mondom, ha voltak itt nehéz napjaim is egyes emberek miatt, meg még akkor is, ha a múltkor azért nem tudtam elvállalni a stúdióbeszélgetést annál a tematikus tévénél, mert nem tudtam kétszáz kilométer távolságot áthidalni. Meg akkor is, ha az autó szinte létszükséglet…