Vadvirág

Ma délelőtt csak három órám volt, s ahogy felvettem a kabátom, hogy jövök haza, az egyik kolléganő a hasonló helyzetben általános szokásnak megfelelően elsütötte a „De jó neked!” mondatot. Ezt csak úgy mondta minden hátsó gondolat nélkül, ahogy ezt mondani szokták, de úgy látszik mostanában a rádöbbenések korát élem, mert ma ez a felismerés erejével hatott rám. Szóval rájöttem, hogy zavar, ha irigylenek. Valami olyasmit érzek, mintha jogtalan előnyhöz jutottam volna, ráadásul más kárára. Hmm, pedig erről szó sincs. Mindannyian a közoktatási törvény szerinti óraszámban dolgozunk. S ha egyik nap csak három órám van, az azt jelenti, hogy van olyan nap, amikor reggeltől estig az iskolában vagyok. Egyébként meg világ életemben annyit dolgoztam, mint az igavonó barom. Soha semmit nem kaptam ingyen a földi javakból. Nem haragszom a kollégára, nem bántott meg, inkább meglepett ez a felismerés, hogy ilyen érezések laknak bennem. Ez azért érdekes, mert nem lehetetlen, hogy tudattalanul akár a sikeremnek is gátja lehet ez az érzés. Lehet, hogy inkább visszafogom a dolgokat, nehogy másnak rosszul essen, ha nekem sikerül valami? Ezt a könyv kapcsán is érezem már többször. Azt még soha senki nem kérdezte meg, hogy mennyi munkát jelentett eljutni idáig, azt viszont annál többen megkérdezik időről időre, hogy mennyi már a hasznom. Mivel az embereket nem tudom megváltoztatni, így saját magamat kell rendbe tennem, hogy helyén kezeljem ezeket a megjegyzéseket. Mert egyébként tényleg jó nekem (bár még nem anyagi értelemben). De nem mástól vettem el, és nem is ingyen kaptam. Bárkinek szabad végigcsinálnia azt, amit csinálok.