Értem én ezt?

Tegnap este a Sopianae IC-vel jöttem haza. (Temetésen voltam.) Úgy elaludtam Dómbóvár után, hogy megszûnt körülöttem a világ. Nem érzékeltem, hogy közben néha megállt a vonat, meg semmi egyebet. Arra riadtam fel, hogy Pécsre értünk, s mindenki igyekszik leszállni. Sokszor alszom a vonaton, de akkor rákészülök, befészkelem magam a lehetõ legkényelmesebb pózba, de ezzel együtt általában érzékelem, hogy mi van körülöttem. Most úgy aludtam el, mint akit leütöttek. Aztán otthon keresem a szemüvegemet, nincs sehol. Egyértelmû volt számomra, hogy miközben félálomban leszálltam, az ottmaradt a vonaton. No, ettõl rendesen kétségbeestem, mert nincs tartalékszemüvegem. Igaz, van néhány boltban vett darab, de nem igazán jók. Felhívtam az állomást, nagyon kedves volt a nõ, akivel beszéltem, de azt mondta, nem adtak le semmit, s a szerelvényt is kihúzták nem tud segíteni. Tehát, nincs rendes szemüvegem – ebben a tudatban aludtam el, így ébredtem. Aztán szépen kezdtem beletörõdni. Ha valami olyasmi ér, amit nehéz, igyekszem megkeresni a tanítását. Reggel aztán mikor a tükör elé ültem, összeszedtem magam. Teljesen lenyugodott a lelkem. Azon gondolkoztam, vajon ki találta meg a szemüvegem. S arra jutottam, hogy a legtisztább jószándékkal azt kívántam, hogy legyen boldog az az ember, aki ezt a szemüveget használni fogja. Ahogy ez a gondolat megszületett a fejemben felnéztem, és megláttam a szemüvegemet az elõszobapolcon.