6. OMSZ 2007
Nagyon gyorsan megjöttek. Egy sofőr és egy ápoló. Azt hitték, tudok menni, valahogy letámogattak ketten a kocsiig. Ha ülni nem tudok, akkor feküdjek le oda, mondta az ápoló. Ha lett volna erőm, csodálkoztam volna, hogy van olyan ember, aki szombat este mentőt hív, és még tud ülni? Valahogy nagyon járatlan vagyok a betegségek világában.
Nem hittem volna, hogy ilyen egy mentő. Kőkemény műbőr priccs, egy állandóan lecsukló fémkorláttal, ami arra szolgálna, hogy a beteg ne guruljon le. De ha kapaszkodtam bele, akkor meg tudtam magam tartani. A férjem kocsival jött utánunk, így csak magamra számíthattam. Könyörögtem az ápolónak valami fájdalomcsillapítóért, de azt mondta, ő nem adhat. Ehelyett kérdezgetett, azt hiszem, minden haszon nélkül, de válaszoltam fegyelmezetten, ahogy tőlem telt.
Az öreg járműben, valószínű, egyetlen ép rugó sem volt. És az úton millió gödör. Tizenöt kilométer. Mennyi az egy mentőnek szombat este? Úgy éreztem, órákig tart. Végre megérkeztünk. Nem tudtam felállni. Hordágyra tettek, hogy ezen fekve várjam a sorom az ott ücsörgő betegek és részegek között.
