16. Felfelé a szakadékból
Azért még nem bízhattam el magam. Szerdán elvittek ultrahangra. Felvetődött, hogy talán egy újabb tályog keletkezett, s lehet, hogy még egy műtétre szükség lesz. De ez hála Istennek nem következett be. Azt is megkérdezték, hogy kaptam-e már vért életemben, mert most majd lehet, hogy fogok. Aztán nem került rá sor. De talán jobb is így.
Napról napra érzetem a javulást. Minél többet sétálni, ez volt az utasítás. Trombózis, tüdőgyulladás, felfekvés lehet abból, ha ezt nem teszem. Nehezemre esett felkelni. Kezdetben csak segítséggel ment. Később óriási eredménynek éreztem, mikor már az ágy végére kötött gurtnival fel tudtam magam húzni. Először féltem is, és csak fájdalomcsillapító után mertem megtenni. De később már nagyon nekibátorodtam, s minden látogatómmal oda-vissza végigsétáltam a folyosót. Ferenc fiam azt javasolta, mérjem az időt, s döntsek rekordokat. Bár stopperem aztán sem volt, de motivált az ötlet. Bár kezdetben az is eredménynek számított, ha sikerült egyszerre lépnem és szólnom.
Csütörtökön kaptam először „emberi ételt”. Egy bögre szűrt zöldséglevest. Megkönnyeztem. Levesnek még ennyire soha nem örültem. Addig kórházi tea volt, és valamiféle tápok. Édes, ragacsos, borzasztó löttyök. Még jó, hogy nem voltam éhes soha. De a leves, az fenséges volt. A sós, meleg leves, az már emberi táplék. Még úgy is: a kórházi konyháról szűrten, műanyag bögrében az a zöldségleves valahogy az életbe való visszatérés szimbólumává vált számomra.