26. Véletlen?

Nem hiszek a véletlenekben. Sokkal inkább abban, hogy az életünknek értelme, célja, határozott iránya van, s a Gondviselés rajtunk tartja a szemét, és segít is jó irányba mennünk. Ha a nagy életzajban meghalljuk a lelkünkben a hangját, a velünk történtekben felfedezzük az üzenetét, és követjük azt, akkor járunk jó úton, azon, amely a boldogsághoz visz. Ezért ha valami különös dolog történik velem, mindig azt keresem, mi az üzenete. Az elmúlt hetek eseményei aztán igazán gondolkodóba ejtenek. És az egész elgondolkodtató történetben van ráadásul még két apró mozzanat, mely számomra több, mint érdekes.

Az elsővel még a négyszázágyas folyosóján találkoztam. Előzményként hozzátartozik, hogy egy ideje különleges viszonyban vagyok a Niagarával, igaz, soha még a közelében sem jártam. Az egész úgy kezdődött, hogy még a nagy átalakulásom közepén - melyről a blogom előző sorozatában meséltem -, elmentem egy helyre éppen azért, hogy ott segítséget kapjak ezen az utamon. Egy társasággal voltam ott három napig. Az elköszönés előtt a vendéglátó azt javasolta, hogy most mindannyian gondoljunk valamire, mely később az ott eltöltött időre emlékeztet bennünket. Valami egyszerű dologra gondoljunk - javasolta, mellyel a hétköznapok során gyakran találkozunk majd. Én ebben a pillanatban a Niagara-vízesésre gondoltam. De a házigazda máris folytatta a mondatot. Ne olyan távoli, ritkán látható dolgot válasszunk emlékeztetőül, mint például a Niagara-vízesés.

Azt hittem, leesek a székről. Mekkora esélye van annak, hogy két embernek, akik régebben nem is ismerték egymást, és az elmúlt napokban pedig egész másról beszélgettek, ugyanabban a pillanatban jusson eszébe a Niagara-vízesés?

Aztán pár hét múlva elkezdtem egy tanfolyamot, mely semmiféle kapcsolatban nem állt azzal a hétvégi vendégséggel. Több helyiség tartozott a tanfolyam színhelyéhez, és csak az egyik helyiség falát díszítette egyetlen hatalmas kép, mely nem mást ábrázolt, mint a Niagara-vízesést – nem kis döbbenetemre. Ezek után mi másra gondolhatnék, hogy ez a kép jel számomra, melynek azóta is keresem megfejtését. A blogomon is ezért van ez a kép május óta.

Nos, ilyen előzmények után láttam meg betegségem első napján a négyszázágyas folyosóján, a recepció mellett egy Niagarát ábrázoló posztert. Gyönyörű kép volt, csak a másik oldalról fényképezték, mint azt, ami a blogomon van, s mint ahogy erre a vízesésre gondolni szoktam. Ott a görcsök közepette, a várakozó betegek között, ahogy megpillantottam, rám tört az a fajta sírás, amit valami megfoghatatlan fenséges élmény szokott kiváltani az emberből. Az a gondolat vágódott az agyamba, hogy itt a Niagara! Ez valami nagy dolgot jelent. De fordítva folyik! Mi lesz velem, talán meghalok?

Nem érdemes józan ésszel kérdéseket feltenni ehhez a történethez. Nem haltam meg, csak majdnem. És azóta is figyelek, hogy mikor derül ki a megfejtés.

Ráadásul és befejezésül van még egy hasonló gondolatsorom ebben a képtelen történetben.